Én a lelkem is kiteszem...    

Én a lelkem is kiteszem ...   (részeletek Csomortáni Zoltán azonos című írásából) - Az anyai túlvédésről 3 felvonásban

 

Az anya története

Fél hat van, végre hazaérek. Borzasztó nap volt ma a munkahelyemen: úgy látszik, mindenki arra számít, hogy kihasználhat, mert tudják, hogy képtelen vagyok félkészen otthagyni valamit. Csengetek, de senki nem nyit ajtót, pedig a fiamnak és a férjemnek is itthon kellene már lenni - csak nem történt valami bajuk? Végre előkotrom a kulcsomat, persze két nehéz szatyorral nem könnyű ajtót nyitni. Beesek az előszobába, a következő lépéssel pedig átesek a fiam cipőin - nem igaz, hogy képtelen rendet hagyni maga után! Hahó! Semmi válasz. A lakás kisebbfajta csatatérre emlékeztet, már megint fél éjszaka fent kell lennem, hogy minden rendben legyen. Ruhák szanaszét, mosatlanhalmok a konyhában, a szemetest se vitte ki senki, pedig az tényleg a gyerek feladata lenne.

Hol a gyerek?

Benézek a szobájába: a számítógép előtt ül, se hall, se lát.

"Mondom, megjöttem!"

Azt feleli, hagyjam békén, mert épp egy nagyon fontos küldetésben van benne.

"És az iskolai küldetés?"

Az még nincs kész, mert még nem ért rá. De könyörgöm, miért nekem kell mindig figylemeztetni?

És ez a borzasztó rendetlenség ... 10 éves koromban én már a kisebb testvéreimet gondoztam.

Miért nem érti meg?

   Előkészítem a vacsorát és összeterelem kis családomat, hogy együtt lehessünk végre. Megkeseredik a falat a számban, mikor arról értesülök, mit felejtett el és mi nem sikerült már megint. Ennek a gyereknek már soha nem nő be a feje lágya?! Már látom lelki szemeim előtt az este további részét: könyörgök, hogy vegye elő a leckéjét, egyedül semmire nem megy, ezért mellé kell ülnöm, magyarázok, visszakérdezek, ő meg csak üveges szemekkel ül vagy vitatkozik.

   Amikor már mindketten lila fejjel kiabálunk, bejön a férjem és azt mondaj, hagyjam békén a gyereket, aztán leteremti, miért bosszantja fel minden áldott nap az anyját. Mire lecsillapodunk, már este tíz, és mindenki elgyötört. Miért van az, hogy én a lelkemet is kiteszem értük, és semmi segítség, semmi köszönet? - fut még át az agyamon, miközben az ágyba zuhanok...

 

A pszichológus hangja

   Nagyon sok anya küzd manapság a fenti önvallomásban is megfogalmazott nehézségekkel. A perfekcionozmusra (=tökéletesség) hajlamos nők helyzete különösen nehéz, mert ők azok, akik se otthon, se a munkahelyen nem tudnak nemet mondani, ami egyenesen vezet a túlterhelődés felé.

   A tágabb közösség, a nagyobb család támogatása nélkül magányossá vált anyák identitásuk megerősítését nemigen várhatják környezetüktől, ezért gyakran gyermekük visszajelzéseire támaszkodnak. Persze a gyerek - csak saját érdekeit nézve - nem fog tárgyilagos választ adni arra a kérdésre, hogy az anyja jó anya-e? Ha neki tetszőt csinál, pozitívan jelez, ha pedig nem, ellenáll, ami tovább növeli a bizonytalan anyák aggódáshajlamát.

  De vajon törvényszerű-e, hogy (többnyire) csak az anyán múljon a család és a gyermekek jólléte? Lehet-e több terhet rakni a többi családtagra és a gyerekekre? Az anyai túlvédéssel foglalkozó pszichológusok szerint lehet - és kell is. Ennek két jótékony hatása is van: egyrészt az anya terhei csökkennek, pszichés jólléte növekszik, másrészt a családtagok odatartozónak és hasznosnak élhetik meg magukat. Ehhez viszont az anyának el kell hinnie, hogy attól még nem dől össze a világ, ha  kiengedi a kezéből az irányítást - lehet, hogy időlegesen több feszültség keletkezik, de nem kell megijednie az addig túlvédett családtagok természetes ellenállásától.

   Munkám során gyakran kérdezik tőlem az elkeseredett anyukák: "Miért nem végzi el magától a feladatait, pedig már elég nagy ahhoz, hogy megértse?" Ezt a kérdést általában a gyermek folyamatos passzivitása kíséri - a családtagokat otthon rendszeresen kiszolgáló, de panaszait, kéréseit gyakran ismételgető anyákat ugyanis általában nem veszik komolyan. TUdomásul kell venni, a gyerekek önként ritkán vállalnak magukra feladatokat. Vagyis sokkal jobban hisznek a szülő határozott, következetes viselkedésének, mint a szülői "monológoknak". Végtelen szólongatás helyett jobban beválik a következménykkel való szembesítés: ha nem készítette el a feladatát, akkor anélkül megy iskolába, ha nem pakolta el a játékait, akkor bizonyos ideig nem játszhat velük. Vagyis az imamalomként ismételgetett kérések, könyörgések, fenyegetőzések helyett tettekkel tegyük egyértelművé szándékunkat ( akkor teszem meg neked azt, ha Te is megteszed nekem ezt).

   A túlvédés persze nemcsak az anyát terheli túl - a gyermektől is elveszi a fejlődéshez, a korának megfelelő önállóság kialakulásához szükséges teret. Hosszú távon huzavonákhoz, játszmákhoz és rossz közérzethez vezet. Az anyukáknak tehát azt tanácsolom, legyenek bátrabbak! Ne engedjék magukat lerázni, mert ha lerázhatóak, kizsákmányolhatóak maradnak, akkor tényleg nem változik semmi. Ne feledjék: a túlvédett gyermeket Önök szoktatják rá az élet passzív élvezetére - tehát elsősorban Önök tudnak ezen változtatni. Az ilyen gyermek ugyanis élvezi a szülő szolgálatait, amíg azok kielégítik grandiózus igényeit. A túlvédett gyermek és a túlvédő szülő között gyakran érezhető a kölcsönös elégedetlenség: a gyermek elégedetlen, kritikus a szülővel szemben, így téve folyamatossá ( bűntudatának felkeltésén keresztül ) a vele való foglalkozást - a szülő pedig elégedetlen a gyermekkel szemben, mert nem érti, miért nem lesz önállóbb. Terheljék hát meg a gyerekeket feladatokkal, felelősséggel, így hagyják őket felnőni, fejlődni, s majd amikor eljön az ideje, leválni is.

   (Folytatásban következik a gyermek és az apa története, mindkettőhöz csatolva a pszichológus hangja is!)

 

   Ha esetleg felvetődik Bennetek a kérdés a cikk utolsó mondata kapcsán, hogy ez a bizonyos feladatokkal, felelősséggel való terhelés netán a plusz órákat, szakköröket, képzéseket jelenti-e, ehhez álljon itt egy másik írás:

  https://hargitanepe.eu/szulok-versenye/

Jó olvasást, gondolkodást és életalakítást kívánok minden lelkes vállalkozó sorstársamnak!:)

 

 

   A gyerek története

   Ezt a szörnyet még mindenképp legyilkoljuk - milyen jó, hogy itt van velem a csapat a neten. Igazi jó barátok. Azok az iskolai lúzer pedálgépek képtelenek lennének ilyen stratégiát átgondolni. Hú, basszus, hazajött anya, és még nem csináltam meg a házit - már megint balhé lesz. Na, már elkezdett nyaggatni, de elküldtem, hogy még nem érek rá. Ezt egyelőre megúsztam. Mindennap jön ezzel a dumával, hogy legyek rendesebb, csináljak rendet, figyeljek oda, ebben a korban ő már mindent csinált, szedjem össze magam ... De engem a suli untat, a rendetlenség meg nem zavar. És már tökélyre fejlesztettem az üveges szemekkel hallgatást - néha azért lebukok, hogy semmit sem hallottam abból, amit mondott. Vacsi közben kikottyantom, hogy elhagytam a tornacuccomat, és hogy fogalmam sincs, mi a házi angolból, jobb, ha hamar túl vagyunk a keserű pirulákon.

   Látom, ma sem úszom meg a nyaggatást. Nem érti meg, hogy házit csinálni olyan, mintha a fogamat húznák. Készíthetem elő a könyveket és a füzeteket, ő leül mellém, mert tudja, hogy egyedül nem tudom, meg nem is akarom megcsinálni a feladatokat. Órákig csak ülünk, és nem mennek a fejembe a dolgok, ráadásul olyat követel tőlem, amit nem is úgy kell, ezért aztán persze, hogy kiabálok vele. Ha ennyire fontos neki, miért nem ő jár suliba?!

   Végre bejön apa, rá azért néha lehet számítani. Leteremti anyát, hogy most már vegye vissza magát, ne nyaggasson. Ezen a ponton megint összevesznek, és már látom, megint én húzom a rövidebbet. Apa rám mordul, ezért kénytelen vagyok egy kicsit komolyabban odafigyelni. Tíz körül kezd elcsendesülni a csatatér, és megpróbálok visszalopózni a nethez, de anyám most meg a mosakodással nyaggat. Hát az embernek már sohasem lehet nyugta?! Mire visszaérek a szobámba, szokás szerint elvitték a számítógépes kábelt - még szerencse, hogy nem tudják, van tartalék ...

  A pszichológus hangja

   Ahogy megismerjük a túlvédett gyermek nézőpontját, sokkal érthetőbbé válnak az anya nehézségei is. Az elmúlt időszakban az anyai szerep megváltozásával párhuzamosan a gyermekek családi szerepe is jelentősen átalakult. A mai gyerekek többsége tanul, játszik, sportol - tehát fejleszti magát és szórakozik, de legtöbbször nem kell felelősséget vállalniuk a családjukért. 

   Száz évvel ezelőtt, ha a gyerek megfejte a kecskét, az nemcsak önfejlesztés vagy szórakozás volt, hanem felelősségteljes feladat a család érdekében. Ezeknek a változásoknak persze rengeteg pozitív oldala van, hiszen a mai gyermekeknek nem kell nélkülözniük vagy szenvedniük - de nagy árat fizetnek érte. Ugyanis aki csak önmaga érdekeire fókuszál, abban nem alakulhat ki valódi önbecsülés sem, hiszen valódi önbecsülést csak valódi felelősségekből, valódi közösségek pozitív visszajelzései útján lehet szerezni.

   Az iskolai feladatokat a gyermekek gyakran nem tekintik valódi felelősségnek, az iskolai osztályok pedig sajnos ritkán valódi közösségek ... Akinek viszont nincs felelőssége, feladata, szerepe egy közösségben, nem is tartozhat igazán közéjük.

   A (túl)védett környezetben felnövekvő gyermekben aztán irreális önkép és világkép alakul ki: ezekben önmagát legtöbbször központi szereplőként határozza meg, akinek az igényei szerint folynak az események. ( Megjegyzés: ez lehet az alapja a figyelemtartás, a koncentráció zavarának is. Mivel a gyermek csak magát érzékeli, ráadásul elszigetelten, nem mint egy közösség része, amint kibillen, kibillenti a környezetét is, önmagának követelve minden odafigyelést. Nagyon megnehezíti az oktatást.)

   Az ilyen gyermekek nehezen alkalmazkodnak, a családon kívüli szociális terekben rosszul tájékozódnak, gyakran szoronganak, ha más emberekkel kell kapcsolatot felvenniük (pl. bevásárolnak vagy segítséget kérnek, stb.), nehezebben alakítanak ki mélyebb baráti kapcsolatokat, és fogékonyabbak a valódi találkozást nem igénylő virtuális kapcsolatok iránt (utóbbiakat gyakran össze is tévesztik a valódi barátságokkal, ahogy történetünkben is sejthető). A túlvédés csapdájában, a szülők folyamatos kontrolljában élő gyermek nem élheti át a saját erőfeszítéséből eredő teljesítményt és sikert, és ebből már következik az is, hogy nem lesz motivált a további feladatvégzésre, legtöbbször nyűgnek, elkerülendőnek érzi, véső soron pedig igen gyakori, hogy a teljesítményei mélyen elmaradnak a képességeitől.

   Esetünk "hőse" a tanulás körül kialakult huzavonából azért nem tud kilépni, mert az anyai kontroll hatására az ellenállásban és nem a teljesítésben válik érdekeltté (figyeljük meg, mennyi ellenállást mutat - mintha csak ezen keresztül tudna kapcsolódni a családjához.) A túlvédő szülő egyre kétségbeesettebben próbálja teljesítményre sarkallni gyermekét, akit a külső szülői kontroll csak még ellenállóbbá, még passzívabbá, még önállótlanabbá tesz. Passzív ellenállásával gyakran kaparintja meg a hatalmat a szülő fölött, mert a segíteni próbáló szülőt magához láncolja, vitatkozik vele, további követeléseket fogalmaz meg. Ha a túlvédett gyermek tulajdonságait szeretnénk felsorolni, a következőket találnánk:

    passzív, függő, játszmaszerűen vitatkozik, manipulál, felelőtlen, nem tud késleltetni, azonnali kielégülésre törekszik.

A túlvédés gyakran jár együtt a szülők vitáival ( a kevésbé védő szülő kritizálja az inkább védőt ), amit a gyermek könnyen megpróbál előnyére fordítani, így bújva ki saját felelőssége alól. Nagyon fontos tehát, hogy a szülők feltétlen szeretete mellett a ygermek fejlettségének megfelelő követelményeket is megfogalmazzanak. Minden életkorban meg lehet találni az adekvát gyermeki felelősséget ( a rendrakástól az önálló iskolai feladatvégzésig széles a skála). És azt is meg kell itt említeni, hogy amit egy szülő mond a gyermeknek, az lehet a szubjektív véleménye is, de amit kettő egybehangzóan képvisel, az már komoly szabály.