Fészek vagy aknamező?

    

Az iskolai erőszakról

 

SENKI, SEMMILYEN MÓDON NEM BÁNTHAT TÉGED. A FELNŐTTEKNEK BIZTOSÍTANIUK KELL AZT, HOGY HA MÁSOK KI AKARNAK HASZNÁLNI TÉGED, ERŐSZAKOT ALKALMAZNAK VELED SZEMBEN VAGY ELHANYAGOLNAK, VÉDELEMBEN RÉSZESÜLJ.

(ENSZ GYERMEK JOGAIRÓL SZÓLÓ EGYEZMÉNY 19. CIKK)

 

Ha az iskolai erőszak témája kerül szóba – klinikus gyermekpszichológusként ezt egyre gyakrabban tapasztalom -, a következő kérdéseket szoktam feltenni magamnak: nő vagy csökken az erőszakos cselekedetek száma, s ez összefüggésben áll-e valamilyen társadalmi változással?

               Mi ebben a mi felelősségünk, - s vajon szülőként, pedagógusként, intézményvezetőként, segítő szakemberként – tisztában vagyunk-e azzal, mi történik a gyermekkel, aki áldozatul esik egy ilyen megfélemlítési kampánynak? Tudjuk-e, mikor és hogyan kellene fellépni az iskolai erőszak ellen?

               Nehezíti a feladatot az is, hogy maga a jelenség sok esetben rejtett marad, mert az áldozat – megfélemlített gyermek lévén – nem tud megszólalni, vagy nem halljuk meg a hangját.

 

Védő határok – felnőtt kontroll

Irodalmi példákból is tudjuk, hogy a gyermekek, ha elveszítik a felnőtt kontrollt és magukra maradnak, képesek nagyon rosszul bánni egymással – gondoljunk csak Golding: A legyek ura c. könyvére. Más irodalmi művek arról számolnak be, hogy régebben a bentlakásos iskolákban milyen kegyetlenkedések folytak – ezek részben a gyermekek életkori sajátosságait figyelmen kívül hagyó, szigorú pedagógiai elvek gyakorlati lecsapódásai (Ottlik Géza: Iskola a határon). Pszichológusként rálátásom van az iskolai erőszak, a megfélemlítés pszichés dinamikáira, mechanizmusaira. Az iskolai megfélemlítés szereplői: az áldozat, az agresszor – és a többiek.

 

A „szereposztás”:

·        Áldozat: a megfélemlített gyermek – az alábbiakban az ő nézőpontját, szenvedéseit és az őt fenyegető következményeket részletezem-

·        Az agresszor: a fenyegető, a megfélemlítő gyermek.

·        Vannak még résztvevők (ők a megfélemlítésben vesznek részt az agresszor oldalán)

·        és vannak a passzív szemlélők, akik tétlenül nézik és tudomásul veszik egyik osztálytársuk kínzását.

·        A szereplőkhöz tartoznak még a szülők, akik rendszerint csak akkor értesülnek gyermekük iskolai bántalmazásáról, amikor az már hetek-hónapok óta zajlik, Ilyenkor gyermekükön már látványos tüneteket észlelnek (szorongás, rémálmok, evés- vagy alvászavar, testi tünetek.

·        Az iskolai színtéren pedig ott vannak a pedagógusok és az intézmény vezető testülete, valamint jü esetben az iskolapszichológus és/vagy a gyermekvédelmi szakember.

 

Hogyan lesz egy gyermekből áldozat?

    Az agresszor-áldozat dinamika leginkább egy félénk, visszahúzódó, bátortalan kisfiú vagy kislány és az erre ösztönösen rákattanó, magát erősnek, bátornak mutató másik gyermek között alakul ki. Ha az agresszor azt látja, hogy beválik a fenyegető vagy a fizikai bántalmazás valamelyik formája (lökdösés, dobálás, hajhúzás, ütögetés, gáncsolás, ruha vagy tanszer rongálása), ha látja a félelmet az áldozaton, akkor ez újabb bántalmazásokra sarkallja. Még erősebbnek, még hatalmasabbnak érezhető magát ebben a kétszereplős helyzetben. Ahhoz azonban, hogy fenntarthassa státuszát követőkre és csodálókra van szüksége – és hamarosan talál is olyanokat, akikre valamilyen szinten támaszkodhat hatalma fenntartásában. Ezek lehetnek résztvevők (sajnos mindig akad egy-két olyan gyerek, aki erre hajlamos, cserében „részesül” társa pozíciójából, hatalmából), vagy drukkerek, esetleg szemlélők, akik passzivitásukkal elősegítik az agresszor további működését.

    Az áldozat tehát fél az agresszortól, ezáltal még bátortalanabb, még szorongóbb lesz, egyre kiszolgáltatottabbnak és tehetetlenebbnek érzi magát. Tipikus reakció az ilyen gyermeknél, hogy nap mint nap megpróbálja elviselni a vele történő erőszakot, illetve megkísérli elkerülni az agresszort. Az agresszor minden esetben igyekszik elszigetelni őt, lerombolja az áldozat osztályközösségbeli státuszát, tönkreteszi a kapcsolatait. Már alsó tagozatos gyermekek is képesek „megfúrni” egy barátságot azzal, hogy intrikákat szőnek a lejáratni kívánt gyermekről, a háta mögött pletykákat terjesztenek. Például a legjobb barátnőjének azt mondják, hogy az illető milyen csúnya dolgokat mondott róla. Ezek a manőverek fejlett kognitív és verbális képességeket igényelnek, és tapasztalatom szerint ebben az ún. „lejáratási hadjáratban” a lányok sokkal „jobbak”.

     Az áldozat elszigetelése fizikai térben is történik: az öltözőszekrények, a kihalt folyosók, a WC fülkéje, az udvar sarkai mind alkalmasak a kínzásra – anélkül, hogy bárki megláthatná, vagy az áldozat segítséget kérhetne.

 

Mi történik belül?
Teher alatt most sem nő a pálma…

     Az áldozat olyan stresszt él át, ami egy idő után elviselhetetlenné válik számára. Nem tud a helyzetből kimenekülni. Lélekben az iskolaépület aknamezővé válik számára. Az iskolába menet (de már az iskolába induláskor is) átéli a stressz testi-fiziológiai tüneteit: remeg keze-lábam fáj a gyomra, légzése és szívverése felgyorsul, stb. Rosszul van az idegrendszerében lerakódott és egyre mélyebbre bevésődött tartós stresszélménytől.

    Erős figyelmeztető jel, ha gyermekünk nem akar iskolába menni, sőt apróbb-nagyobb betegséget is produkál annak érdekében, hogy minél többet maradhasson otthon. Ez a jelenség az elkerülő viselkedés súlyosabb formája, mely azonnali intézkedést kíván!

     Mi akadályozza a gyermeket abban, hogy szüleinek beszámoljon a vele történtekről? Elsősorban az áldozatoknál mindig is megtapasztalható szégyen, tehetetlenség és kiszolgáltatottság élménye. A gyermekáldozatok – legyen szó bármilyen típusú bántalmazásról -  a legkevésbé sem képesek önállóan kijönni ebből a szerepből. Felnőtt segítsége, beavatkozása nélkül ez lehetetlen számukra. Őket lehet a legjobban elgyengíteni, tehetetlenné tenni. Honnan jön a szégyen érzése? A megaláztatás, megszégyenítés – különösen, ha kampányjellegű – bélyeget süt az áldozatra. Elkezdi magát idétlennek, butánk, bénának, egyszóval valami „rossznak”, szégyelnivalónak érezni. Minél tovább marad az áldozat szerepében, annál inkább hajlamos magát leértékelni.

 

Aki megjárta az aknamezőt – a megfélemlített gyermek a terápiában

    A terápiában a megkínzott, meggyötört, szorongó gyermek jelenik meg, akit már hosszabb ideje kipécézett valaki – rendszerint osztálytárs – és napi rendszerességgel zaklatja, bántja. Mit tapasztalunk ennél a gyermeknél? Minden esetben látjuk, hogy önértékelése alacsony, énképe negatívba hajló.

     Ha egy gyermek az iskolában töltött hat óra során többször hallja, hogy negatív minősítésekkel illeti az, aki őt kipécézte, akkor ezek a minősítések (hülye, dagadt, bandzsa, büdös, nyúlfogú, cigány, román, rizszabáló stb.) mindenképpen lerontják a kiszemelt gyermek önértékelését. Úgy hatnak, mint valami szuggesztió, nagyon mélyre fúródnak be a gyermek önmagáról alkotott képébe. Furcsának tűnhet, de azok a pejoratív kifejezések is sebeznek, amelyek nem kapcsolódnak az áldozat nem, faji, társadalmi státuszbeli, vagy egyéb – őt megkülönböztető – tulajdonságaihoz (köcsög, barom, hülyegyerek, csicska, féreg, patkány, stb.) Ezért nem használnak azok a szülő tanácsok, amelyek azzal érvelnek, hogy „Ne vedd magadra, ez nem rólad szól!”

     Az előzőekben feltett kérdésekre röviden válaszolva azt gondolom, hogy társadalmunkban mind jobban terjednek az agresszió rejtett formái – gondoljunk a családon belüli erőszak különböző válfajaira, illetve az egészen kicsi gyermekeket egyre gyakrabban fenyegető szexuális abúzusra. Ez ellen csak összefogással, közös akcióval lehet fellépni, amelynek első lépése az, hogy ezeket a fájdalmas jelenségeket észlelve jelzéssel élünk és/vagy tevőlegesen beavatkozunk a gyermek érdekében.

 

KATA ESETE

     A 10 éves Kata egy nyolcfős vidéki osztályból került Budapest egyik peremkerületi iskolájába, 26 gyerek közé. Szülei azt vették észre, hogy napról napra nehezebben indul el az iskolába, és rosszkedvűen érkezik haza. Ez hónapokon át egyre feltűnőbb lett, miközben Kata a szülei kérdésére sem árulta el, mi történik vele az iskolában. Az elején nyilván ő maga sem fogta fel, hogy mibe csöppent bele – a barátságos, befogadó vidéki környezetben soha nem tapasztalt ilyesmit. Néhány lány – egyikük volt a „vezérürü” – csúfolni, piszkálni kezdte. Először próbált nem tudomást venni erről, de nemhogy abbahagyták volna, újabb és újabb gonoszságokat találtak ki. Kicsúfolták koránál fejlettebb formái és modern tangabugyija miatt. Kata egyre rosszkedvűbb és zárkózottabb lett. A szülők, amikor megtudták Kata helyzetét, azt tanácsolták neki, hogy ne törődjön velük, igyekezzen minél kevesebbet érintkezni velük, és ne szóljon vissza. Ez nem vált be. Katánál végül már pszichoszomatikus tünetek jelentkeztek, hányinger, fejfájás, rossz álmok gyötörték. Így került terápiába, ahol újra fel kellett építeni az önértékelését, és megtanítani a lelki megküzdés bizonyos formáira. Ez azonban nem lett volna elég. A szülőkkel együtt jeleztem az iskola felé, s ennek eredményeként megszűnt a zaklatás. Az iskolapszichológus együtt és külön-külön beszélgetett a gyerekekkel, az osztályfőnök is megértette és kezelte s helyzetet. Ez ötödik osztályban történt, Kata ma már középiskolás. Általános iskolai osztályában soha többé nem történt megfélemlítés egyik gyermekkel szemben sem.

 

 

Néhány tanács szülőknek

·        Ha gyermeke huzamosabb ideig nem akar iskolába menni, felmerül a gyanú, hogy ott lelki sérülések érik. Meg kell hallgatni őt, türelmesen kivárva, hogy elmondja, mi történik. Nem jó azonnal reagálni az általa elmondottakra. Először éreztessük vele, hogy figyelünk rá és megértjük az érzéseit. Biztosítsuk arról, hogy keressük a megoldást, és nem hagyjuk magára ebben a helyzetben.

·        A gyermeknek adott szülői tanácsok nem segítenek, hiszen naponta ki van téve a bántalmazásnak, s a közegből nem tud kimenekülni. Az áldozati szerepbe került gyermek pedig elveszíti azokat a megküzdési képességeit is, amelyek más helyzetben segítettek neki.

·        Csak addig azonosuljunk vele, amíg megértjük a történteket, utána lépjünk vissza felnőtt szerepünkbe és törekedjünk a probléma megoldására. Jelezzük a pedagógusnak, ha kell, az igazgatónak, hogy gyermekünket az iskolában bántalmazzák, megfélemlítik.

·        Rendszerint nem jelent végső megoldást a gyermek elvitele az iskolából, két okból sem. Az áldozati szerepben lévő gyermek az új környezetben is „behívhatja” a bántalmazó viselkedést. Pontosan erről (is) szól az agresszor-áldozat kölcsönös dinamikája. Másrészt a szülő ezzel egy nem adaptív, nem konstruktív megküzdést tanít: „Ha rosszul érzed magad valahol, mert rosszul bánnak veled, menekülj el onnan!” Az iskolaváltás akkor lehet jó megoldás, ha közben a gyermek az adott helyen kapott segítséget, megtapasztalta, hogy a felnőttek megvédik őt.

·        A pszichoterápiás segítség elengedhetetlen. A terápia alatt a gyermek ne járjon iskolába, ki kell őt emelni a traumatizáló környezetből, s eközben ott megkezdődhetnek az erőszakot megszüntető intézkedések.

 

Kugler Gyöngyi – klinikai (gyermek) szakpszichológus, a Fehér Liliom Egyesület szakmai vezetője

Mindennapi pszichológia 2015/4. szám